édes szomorúfűzike

Müller Péter bejegyzései

Müller Péter

Varázskő

A mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled".

Itt, látod, minden ideig-óráig tart.

A barátság: egy kézfogás, szemek ismerős összevillanása.

Találkozás - és máris búcsúzás.

Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött.

Minden mulandó.

Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom és eloszlik, kivéve egyet:

ez a szeretet.

Müller Péter

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Müller Péter

Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.
S ha nem képes erre - bármilyen fájdalmas is -, tudd, hogy az elsősorban az ő tragédiája.
A nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.
Mások lelkébe belebújni azt jelenti, hogy az ember a bal szemével tisztán látja a másik hibáját, a jobb szemével megbocsátja őket - és szívének középpontjával szereti.
És ez a középpont a lényeg, mert ez a legerősebb, s csakis ezzel, és ezen keresztül tudsz bárkibe is behatolni. ...
Persze ennek az az ára, hogy lelkileg te is meztelen légy.
Csak az fogad be bennünket, akit mi is befogadunk.
S hol is kezdődhetne máshol egy ember megnyitása, mint ott, hogy mi magunk megnyílunk előtte.
Kígyó-énünk előítéleteit, gátlásait, de főleg önvédelmi trükkjeit le kell vetnünk magunkról.
Ez a legnehezebb, mert bizonyos értelemben védtelenné válunk.
Nem mondom, hogy ez veszélytelen - párbajban nem lőni, hanem letenni a fegyvert -, de minden szeretet kockázattal jár.
Sokan megriadnak e kockázattól, s az első gyanús jelre, bántásra, sértésre, kihárításra vagy önzésre visszamenekülnek pisztolycsövük mögé, pedig ha csak egy kicsit is várnának megtapasztalnák, hogy bár a másik szeretetét nem sikerült megszerezniük, de ők maguk jóval erősebbek lettek az éntelenség pillanataiban.