édes szomorúfűzike

Nemes Nagy Ágnes bejegyzései

Nemes Nagy Ágnes
A tó

http://www.youtube.com/watch?v=sYzYvMArSMY

Van valahol,
van valahol,
valami valahol él.
Jól hallom én, amint suhog
valami lombos, lassu szél.
Jól hallom én, valami forrás,
egy nagy fa odvából ered,
bukdosnak benne föl-le, föl-le
fekete éger levelek.
Van valahol,
van valahol,
valami lassu tó.
Bukdosnak benne föl-le, föl-le
korsók, millió, millió.
Akár galambok szárnya néhol
csobban az égen – bugyborékol
a korsók szájától a tó.
Jól hallom én, mint egyre másra,
galambok szomjas szárnycsapása,
tíz emelet
magasban az önkívület,
testből szakadt szív csobbanása –
Én itt cserép-esőben ázom.
S mérem a véraláfutáson,
korsónak melyik volna jó.
És drótozom, és drót a drótra,
és hallom én, hogy felcsapódva
csobog, csobog a tó.

Nemes Nagy Ágnes

Sürgető kikelet

Megint siettető tavasz van.
A madarakat is lám hátrahagytam.
Szállingóznak, még egyesével,
melegítgetném – épp mert mind kivétel –
tenyérben őket –
vígasztalnám az árván röpködőket:
meg lehet küzdeni a téllel!
Le lehet győzni minden vak erőt,
csak szóljatok rá igent – mielőbb!

Nemes Nagy Ágnes

Mindent tudunk

http://www.youtube.com/watch?v=qVtxpqZ4vCw

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Nemes Nagy Ágnes 
Fenyő

Nagy, sárga ég. Egy hegygerinc
súlyosodik a síma rétre.
A mágnes-földön mozdulatlan
füvek sötét vasreszeléke.

Egy eltévedt vörösfenyő.
Valami zümmögés. Hideg.
Valami zümmögés: a kérge-foszlott,
pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop
roppant törzsében most halad
egy paleolit távirat.

Fönt egy madár, egy ismeretlen
madár az égen – összevont
szemöldök, arctalan –
mögötte most a fény lelappad,
hulló szemhéj, vakablak –
csak zümmögés, csak zúg az éj
láthatatlan, fekete lombtól,
szénné gyűrődött sudarak
fekete szíve feldorombol.

Nemes Nagy Ágnes

Magány

Egy fényes, nyári délelőtt
míg szél kuszálta céltalan
a hullámot, s a fényeket:
a parton láttam önmagam.

Jön; félkezében táska lóg,
széltépte haj és sárga szem;
fénytől vakult vörös ködét
nem látja rajta senkisem.

Nem érzi senki léptemet,
nem hordja senki csontomat
nem fogja kéz, nem szívja száj,
nem mondható a gondolat.

Nem néz anyám szemem helyén,
barát nem él a szívemen,
áttörni váram: önmagam,
reménytelen, reménytelen.

Nemes Nagy Ágnes
A titkos út

Hogyha most elindulok,
aztán balra fordulok,
egy kis útig, titkos útig
lábujjhegyen eljutok.

Egyik oldalt házak háta,
fal a másik oldalon,
és a lombok zöld szakálla
átömlik a kőfalon.

Nem jár erre senki, senki,
csak talán a Nem-tudom-ki,
az is akkor, hogyha kell,
kézenfogva Senkivel.

Messze innen utcalárma,
messze dong a kisvasút,
így bujik a –
pszt, pszt!
így lapul a –
pszt, pszt!
titkos
út.

Nemes Nagy Ágnes

Mivel az egy-szerelmet keresem

Mivel az egy-szerelmet keresem,
nevetséges vagyok, kétségtelen.
S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem:
mi az iszonyat ebben.
Bár megszereztem az undok jogot,
hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot,
kit a világ bemocskol –
elírtózom e jogtól,
gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom:
gyanakszom.
A végeredmény: én tiszta vagyok,
s mindenki más mocsok?
Az lehetetlen. Istenem , ne engedd!
Adj más eredményt az egyenletemnek.

Nemes Nagy Ágnes

Vasárnap

http://www.youtube.com/watch?v=Rz1ZMtgsqzQ

Ünneplőben jár a város
egy kis vékony fény után,
őszi, langyos, szép vasárnap,
szép vasárnap délután.

Résen át a fény behullik:
menni: merre? Várni: mért?
– Régi képünk elfakulva
sír egy csöppnyi kárminért.

Régi képen violák közt
borvörösben űl a lány.
– Violától illatozva
rámzuhant a hűs magány.

Perg az óra. Légy se rezzen,
szú se percen. Nincs szavam.
Hosszú lábam lóg az ágyról
lóg az ágyról hangtalan.

Nemes Nagy Ágnes

Patak

www.youtube.com/watch

Én Istenem, te szép, hives patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltünőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Nemes Nagy Ágnes

Szerelmes vers

Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet
ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.

Nemes Nagy Ágnes

Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevál,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasomon.

Hogy füstölt a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zubogva tört elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.

Hosszabbodik a nap az évben
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
S a sűrű alvilági vízzel
még gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.

Nemes Nagy Ágnes
[Elveszett hangok ülnek itt]

Elveszett hangok ülnek itt
apró bokrokban, szárazon,
egy hangot adj, egy hangot adj,
szikkadtan is felfuttatom,
egy jerikói-rózsa-hang,
egy reszelős ördögszekér,
egy szürke, fekete, szürke, zörgő
szakadt gubanc-gyökér,
szakadtan is csak karikázzon,
szálljon, kerek tövis-köteg,
zizegje szét avar csomókkal
az elnémult természetet –

Nemes Nagy Ágnes

Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom.

A kezem összekulcsolom.

Ülök az ágyon szótalan.

Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.

Ennyi maradt: a mozdulat

A hitből, és gályára vont

Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?

Pedig jó volna szégyenét

A szóval, mely megsejteti,

Kimondani, s elrejteni.

Nemes Nagy Ágnes

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.