édes szomorúfűzike

Wass Albert bejegyzései

Wass Albert
Öregedő szerelmes vers.

Ó jaj, az évek telnek. Lassan szél
fújja tova hajunk sötét színeit.
A hétköznapok körmei bevésik
arcunkba titkainak nyomát. Kiért
szívünk tegnap még izzott: ma már emlék.
Lába nyomán ködök kelnek s a ködben
az élet lassan elvész. Kedvesem,
búcsúzz el tőlem könnyen.
Látod: az alkony ott jár már a horizonton
s a fák árnyékát feketén nyújtja.
Sápadt arccal leselkedik a hold.
Hajók búgnak a ködben, s vak szelek
időt terelnek kint a tengeren.
Eredj! Könnyet se ejts! A búcsúkendőt,
látod, én is vidáman lengetem.

Valahol Pán, az Isten, tutajon,

nádtutajon zöld fűzfasípját fújja.

Világot komponál s e furcsa dalt

hallgatja nap, hold, csillagok, hegyek,

vidám és búcsúzó szerelmesek.

Kis trilla van e dalban. Szállj tehát.

Engem maholnap elnyel már a csend,

s a csendben rád emlékezem majd, és mondom:

Itt volt, de merre ment.

Wass Albert

Emlékezés egy régi márciusra

http://www.youtube.com/watch?v=80TYJ-pzRUw

Az erdőszélen hóvirág fehérlett. 
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha. 
Valaki a Talpra Magyart szavalta. 
Aztán a tanító beszélt a szabadságról. 
Hallgatta sok parasztgyerek, 
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel. 
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel. 
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér, 
amikor annyi ember meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán. 
Hitték is, nem is a mesét. 
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták. 
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul: 
„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó. 
Odanéztek mindannyian. 
Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte: 
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam”

Ó, hóvirágos régi március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították 
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!” 
Voltunk azóta hősök mi magunk is. 
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok, 
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával 
és mind a négyszer más zászló alatt! 
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek? 
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…? 
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek: 
„Édesapám, mi a szabadság…?”

Ó, hóvirágos régi Március… 
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor 
és csak annyit mondunk csöndesen: 
fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.

Wass Albert

A hóvirág

Nézz meg egy hóvirágot!
... Honnan tudja meg bent a föld alatt,
hogy odakint már elment a hó
s az ágak könnyező rügyein
cinkék hintáznak a napsütésben?
Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról,
hogy mennyire haladt a világ a tavasszal.
Hideg föld öleli még a gyökeret,
de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra.
Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól.
Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek.
A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket.

Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág.
Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép!
Milyen szép és milyen tökéletes.
Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt.

Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted

Wass Albert

Aranyország

Testvér,

ha majd a bükkös erdő sápadt arccal

belebámúl az alkonyat ködébe:

eljössz velem a hervadás ölébe?

Látod: ott már aranyországgá sápadt

a bükkerdőn a szerelem s a nyár.

Látod: lassan arannyá lesz a bánat,

ha többet szerelemre nem talál.

S Aranyországban egyszer szél jön: esti,

és elkezdi az álmokat temetni,

s meglátja majd:

több vadvirág, már nincs a dombokon;

és Aranyország lombjait lerázza,

belekacag a hervadó világba,

és énekel:

Tél-útakon a Márciust hozom,

a Márciust, a győztes Márciust!

Mert itt az ősz a tavasszal rokon.

Testvér:

ha arra elmegyünk, mi, árva-ketten,

meglásd:

a lelkem új melódiákra rezzen…

s Aranyországban kitavaszodom.

Wass Albert

Ősz

http://www.youtube.com/watch?v=CM6WPk4mmJI

Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

Wass Albert

Virágtemetés

http://www.youtube.com/watch?v=cqLh0Vq_bIk

Higgyétek el nekem,

hogy ez a legszomorúbb temetés.

Higgyétek el nekem,

hogy nincs az a szív, akinek ne fájna,

mikor egy őszi szélre szerte hull

valamelyik csodavirágos álma.

És jaj, nekem már hány halottam volt…

mert valahányszor a szívem dalolt,

virághullás jött: virágtemetés.

És a halottainkat eltemetni,

ugyebár, mindnyájunknak szenvedés?

Wass Albert

Nyár

http://www.youtube.com/watch?v=1O_ksiQ-Qco

A túlsó parton már bontogatni kezdték sárga tányérkájukat a napvirágok. Szitakötők szárnya zizzent, s a nyár melegen zsongott a csöndben, illatokat szűrt arany szűrőjén, s a virágokba mézet csöpögtetett. Éppen meglátott egy harangvirágot. Egyet azokból a hajladozó kék csöngettyűkből, melyek árnyas patakpartokon akkorára nőnek. Az első volt abban az esztendőben még, az első harangvirág, ami kinyílt.

*
Néhány széles nagy bükkfa őrizte az aprócska tisztást, s túl rajta fenyők sötétlettek. A fű között itt-ott szamóca piroslott. A nap aranyporral öntözte be a füveket és a fákat. Meleg, jó illat jött a tisztás felől. Egy aprócska forrás kúszott elő a páfrányok közül, és igyekezett szaporán eltűnni a fák alatt.

*
A forrás fölött néhány fehér margaréta ragyogott a fűben. Az egyiken nagy, sárga pillangó ült.
Néha billegett a szárnyával. Mintha egy nagy, selymesen sárga virág nőtt volna ki a fehér virágból.

*
Szép, szelíd csönd álmodott a hegyeken. Egy-egy gerincről lassú felhőben szállt a fenyőpor, fenyvesek hátán csillogott a déli napfény. Valahol egy harkály kopogtatott messze.
Mosolyogva álltak körben a hegyek, sziklás csúcsok, erdős gerincek, hullámos mozdulatlansággal.

*
Forró volt a nap és alacsonyan járó, majdnem a fák hegyét érte tüzével.
A málna ég felé fordította leveleinek ezüstös alját, és tikkadtan bólogattak az Epilóbiumok. Semmi nem mozdult. Sem egy madár. Sem egy állat. Még mókus sem. Harkályt sem lehetett hallani. Olyan csönd volt az erdőn, mintha meghaltak volna a fák.

*
Megjött a szél, és utána percek alatt fekete volt minden. Tépett lomb fanyar szaga csapott végig a plájon. A levegő lehűlt. Didergett. Recsegve feljajdultak az őrt álló bükkök, s akkor
már nagy, kövér cseppek koppantak a száraz födélen.

*
Mire a nap első pászmája végigsöpört az erdőkön, már alig esett. Csak egy-egy csepp, s az is, mintha aranyból lett volna. Szalárd felé hidat vert a szivárvány.

*
Friss, hűvös illatok párálltak a nap csókja alatt, lent az üverek fái közt megrekedt  felhőrongyok rostokoltak, s egy békés szellő hozta a patakok megvadult zúgását.
De már akkor az árnyék hosszú volt, s a csepegő fák alatt sötét körökkel ólálkodott az este.

(A funtineli boszorkány-
Az urszubeli leány-részletek)

Wass Albert

A régi képek

Ha néha, néha nyári éjszakán

Eszembe villan egy-egy régi álom,

A holdsugarán, csillagfényen át

A régi képek halvány fényét látom ...

Mikor a sötét fenyves erdők mélyén

Nekem zenélt a zúgó vadpatak,

A csendes, néma, rózsás esti fényben

Kék hegyek közt nyugodott a nap ...

Mikor a párás, zöldvizű mocsárban

Nagy hápogással keltek föl a récék,

Halkan zizegő nádas sűrűjében

Órákig lestem egy réti sas fészkét ...

Mikor a hűvös nyári hajnalon

A vágott szélén jártam lopva, csendben,

Őzbaknak néztem minden barna foltot,

Lombok közt suttogó szellőt kerestem ...

Mikor a sziklák égbe nyúló ormán

Előttem játszott egy zergegidó,

Körülöttem volt a kék havas,

Hol szűz-fehéren csillogott a hó ...

Aztán még sok-sok minden elvonul,

Zöld tölgyfaerdő, mindenféle vad ...

De egyszer minden, minden elrepül,

Csak holdsugár és csillagfény marad ...

Wass Albert

A másik

http://www.youtube.com/watch?v=rWKDUaX0Egk

Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.

Mert jaj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Ahányszor jött: rengett a lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.

Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek,
és álmaim,
a száműzöttek hazatérni mernek:
elég egy csöndes pillanat,
hogy az a gyűlölt Másik Énem,
tépő vad gondolat-hadakkal
izzó agyamba visszatérjen.

És jaj nekem, ha rám talál:
minden madárdal csendre válik,
s a csend, a csend: ez a Halál...
Most is közelg a szörnyű Másik:
döbbent szemekkel jönni látom;
jaj rejtsetek el, rejtsetek el,
hogy meg ne találjon!

Wass Albert

Májusi zivatar

http://www.youtube.com/watch?v=JtY-5ica_RY

Már rózsaszínű köd lengett a fákon,
dalos, napfényes, csöndes volt a tó,
izzó szívemben vadvirágos álom,
poszáta-ajkon csengő nótaszó.

Szellő osont. Megreszketett az alkony,
s lebegve indult könnyű páratánc.
Patak csobbant a zöldszegélyű parton,
s összébbhajolt a dombokon pár akác.

Távol moraj. Elhalt a szó a fákon.
Sötét felleg jött át a rónaságon:
kibontott hajjal már a dobon állt.

Új szélroham. Megdördült fent az ég,
s a zivatarban zúgó messzeség,
visszhang-torokkal visszaorgonált.

S szivárvány-fényben újra felmosolygott
üdén, tisztán - a régi rónaság.

www.youtube.com/watch?v=SzJY96m3lkg

Wass Albert

Emlékezés egy régi márciusra

www.youtube.com/watch?v=VGDdbL8373Y

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző, meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.
A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
“Édesanyám! Mi a szabadság?”
A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
“Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”
Ó, hóvirágos régi Március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy “szabadság!”
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták...?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
“Édesapám, mi a szabadság...?”
Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.

Wass Albert

Búcsú

Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.
s amíg távolba réved a szemem:
arcod vonásait idézgetem.
tengerverés csapdos a partokon:
benne hangod zenéjét hallgatom.
S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még a kezed melegét.
De mindez búcsú már, tudom nagyon.
Elnyel a távol, mint egy ősvadon.
Pókok szövik be lépteid nyomát,
holnapra új lakót kap a szobád,
s elönt a hétköznapok bús sora,
mintha nem is lettél volna soha…
Csak én állok még itt. De már ködöt
lehel a tenger árnyékod mögött,
s míg lengetem a kendőm, lengetem:
emléked lassan eltemetgetem

Wass Albert
Álomtündérhez

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.

Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.

S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,

S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.

Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.

Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!